Lopakodó
2011-08-04 | Pupu | 19 hozzászólás
Frissítve: 2011-08-04 08:33
Karbon-gépemet radar nem látja. Függőágyas táborhelyeimen szállásbejelentőt nem kell kitölteni. Kíváncsi tekintetek elől köd, esőfüggöny rejt el. Kerülöm a turisztikai helyeket és a városokat. Átlopakodtam Szlovákián és Lengyelország egy részén. Nyolc napnyi teljes függetlenség és mámorító boldogság.
Reggel öt óra, határátkelőhely Sátoraljaújhelynél. Búcsút veszek feleségemtől, aki hazaviszi az autót, és nekiindulok. Ködpára lep mindent, sokat látni nem lehet, hát jó nagy utazósebességre kapcsolok. Kelet-Szlovákián amúgy is megállás nélkül akarok átvágni, mert olvastam ezt-azt a lakosságról. Délben már Palota fölött állok meg a Kárpátok hágóján: ha Jan Slota látná kis piros-fehér-zöld zászlómat az ezeréves lengyel-magyar határon, meg is ütné a guta! Persze nem lát senki, olyan alacsony a felhőzet. Áll ott egy obeliszk, 1893-ból, magyar címerrel, valahogy elfelejtették ledönteni.

A Bieszczady hegység következik. Csodaszép hegyvidék, néhány felkapottabb látványosságát, például a keskeny nyomtávú vasútvonalat leszámítva csak vérbeli turisták járják, hiúz, medve és farkas él arra. Maga a nyugalom, a csend és a béke. Este az út menti facsoportban akasztom fel függőágyamat, hogy másnap még sötétben induljak tovább. A San mellett húzódó erdészeti utat néztem ki magamnak, mert kivételes táji szépségeket ígér: apró lépcsőkön és keresztben álló sziklabordákon fut a folyó. Csakugyan gyönyörű! Az út pocsék, néhol tolni kell a biciklit, viszont se autóval, se emberrel nem találkozni. Később, már kinn az országúton, egy kis meglepetés: átépítés miatt zárva a híd. Semmi baj, átvisznek csónakkal. Az este egy szép fenyvesben talál.

Kultúrák határmezsgyéje is ez a vidék: Róma és Bizánc, katolikus és görögkeleti, latin betűs és cirill írás találkozik. Gyakori a cerkev típusú fatemplom, míves kis műemlék-épületek ezek, tan-útvonal szolgál a bemutatásukra. Az egyikben néma ájtatosságba merült pópát láttam az oltár mögött, törökülésben, némán intettünk egymásnak. Két fura alak találkozása: egyikünk sem igazán illik a fogyasztói társadalomba.

A harmadik nap szomorú történelmi emlékeké. Przemysl városa, ahol felmenőim, a monarchia katonatisztjei szolgáltak, és annyi derék magyar ember esett el az első világháborúban, majd Belzec, a náci haláltábor, ahol félmillióan vesztették életüket. Utána a semmi közepén táboroztam egy erdőben, szúnyogokkal hadakozva. Elfelejtettem füstölő spirált hozni, holnap pótolom! Aztán a Bug folyó. Ám mielőtt elkérném, folyóvá változnak az utak is, úgy zuhog az eső. Barátságos ember hív meg egy sörre, elbeszélgetünk a történelmi időkről. Álmodó falukon haladok át, tervezett fürdésemből és napozásomból nem lesz semmi, mert barna vízzel rohan a megduzzadt Bug, a környéket pedig sejtelmes pára takarja. Épp illik a hangulat Sobibórhoz, ahol szintén megsemmisítő tábor volt, két és fél millió az áldozatok száma. Estefelé újra szakadni kezd az eső és villámok csapkodnak, amikor letáborozom egy fenyvesben. Milyen jó is ilyenkor száraz ruhába bújni, és a függőágyban ringatózva hallgatni az elemek tombolását!

Eddig északi volt az irány, most átvágok nyugatra a Visztulához. Erdők váltják egymást megművelt vidékekkel. Semmi különös, de én most éppen a semmi különösnek örülök. Sehol nincs turistabusz, emléktárgy-üzlet, kavalkád. A Visztula is megáradva fogad, nem is csoda azok után, ahogy nap közben többször elkapott a felhőszakadás. Zord örömmel tölt el, hogy nem tudnak kifogni rajtam az abnormális viszonyok: jó felszerelésemnek és kitartó harci kedvemnek köszönhetően napi kétszáz kilométereket haladok. Közben kerülnöm is kell egy jót: árvíz miatt nem jár a komp, el kell menni a legközelebbi hídig.

Másnap nagy bringás csoporttal futok össze, van sípos-tárcsás vezetőjük és kísérő kocsijuk. Megcsodálják rekumat, elámulnak, hogy tudok lengyelül, és kiakadnak, hogy mekkora lépésekkel haladok. Később egy városkában épp a térképet nézegetem, amikor megáll mellettem egy versenybringás, hogy segíthet-e. Mint mondja, ő is találkozott a csoporttal, tőlük hallott rólam, szívesen elkísér egy darabon. Mentünk is, mint a szél! Táborhelyet viszont nem találtam, mert a Dunajec völgyében csak a meredek hegyoldalakon van erdő, ami vízszintesebb, ott mindent művelésre fogtak, vagy beépítettek. Ilyenkor az a szokásom, hogy megyek tovább, és vagy lesz jó hely, vagy átutazom az éjszakát, aztán másnap pihenek valamelyest. Most, amikor egy erdőfoltot vizsgáltam meg a töksötétben, megszólított egy lengyel kerékpáros, hogy itt sátrazik egy szörpgyártó telkén, van hely nekem is. Függőágyat felkötni nem volt hová, állt viszont ott néhány nagy hordó, amelyeket paddal-asztallal rendeztek be, hogy leültethessék a vendégeket. Egy ilyenbe kvártélyoztam be. Éjfélkor aztán beindult az esedékes zuhé, a hordó pedig csúful beázott! Szerencsére maradt egy száraz sarka, ahol összekuporodhattam. Hát, nyugalmasabb éjszakát is el tudtam volna képzelni 270 kilométer után.

Szerencsére kiszépült az időjárás a Dunajec áttörési szakaszára. Itt pár éve már lejöttem tutajjal, ami a környék idegenforgalmi attrakciója, most pedig a parti kerékpárút van műsoron. Csodaszép táj, meredek, sziklás hegyek és a fehér tajtékot vetve suhanó víz. Két jókora kaptató leküzdése után Zakopane jön, megannyi emlék helye hegymászó korszakomból, de a hegyeket most komor felhőfüggöny rejti. A város katasztrófa sújtotta terület: autó-áradat borítja el, kilométeres dugók mellett araszolok. Na, ezt hamar magunk mögött hagyjuk!

Az utolsó táborozás már Szlovákiára jön ki, az Árva folyó vidékén. Nagyszerű fenyves, besüt a lemenő Nap, szúnyog egy darab sem, ideális hely. Elégedetten, hálás érzésekkel vackolok el a függőágyban, noha vacsorára kénytelen voltam megelégedni tíz deka keksszel, mert korábban zártak a boltok, mint képzeltem. Egyébként sem sokat ettem ezen a túrán, rendes ebédet csak háromszor, azon kívül némi péksüteményt és sajtot. Bámulatosan kevés elegendő egy ilyen bringás túrához. Sörből viszont rendesen fogyasztottam.

Dermesztően hideg lejtőzéssel, még sötétben indul a másnap, Rózsahegy felé, majd a Donovaly hágó megmászása következik. Besztercebányán, Zólyomon suhantam át, és délután kettőkor már Parassapusztán találkozunk feleségemmel, aki, elmondása szerint megijedt tőlem, mert állítólag megviselt volt az ábrázatom. Annyi biztos, hogy több mint egy hétig, szélsőséges időjárási viszonyok között a szabad ég alatt voltam, ami azért igénybe veszi az elpuhult városi embert, leadtam két és fél kilót, de a végén is remek kondícióban éreztem magam. Hét és fél nap alatt 1538 kilométert tettem meg, napi átlagban 192-t, amivel meg vagyok elégedve, különösen a hegyvidékeket és az időjárást is figyelembe véve. Nagyszerűen bevált a fekvőbringa-függőágy kombináció, lopakodó túrázáshoz a lehető legjobb!

Új megtalálások

Bejelentkezés