Blog: Wadi el Hidan Besurranás
Besurranás
Blog: Wadi el Hidan Itt kezdődik
Itt kezdődik
Blog: Wadi el Hidan Úszás, menetfelszerelésben
Úszás, menetfelszerelésben
Blog: Wadi el Hidan Síkos sziklákon
Síkos sziklákon
Blog: Wadi el Hidan Szárazon és vízen
Szárazon és vízen
Blog: Wadi el Hidan Homokkő
Homokkő
Blog: Wadi el Hidan Nagy katlan
Nagy katlan
Blog: Wadi el Hidan Szabad ereszkedés
Szabad ereszkedés
Blog: Wadi el Hidan Pihenés félúton
Pihenés félúton
Blog: Wadi el Hidan Ég és föld között
Ég és föld között
Blog: Wadi el Hidan Bizarr világ
Bizarr világ
Blog: Wadi el Hidan Nádasban
Nádasban
Blog: Wadi el Hidan Oldalág
Oldalág
Blog: Wadi el Hidan Táborhely
Táborhely
Blog: Wadi el Hidan Hatalmas méretek
Hatalmas méretek
Blog: Wadi el Hidan Zubogó
Zubogó
Blog: Wadi el Hidan Kissé félelmetes
Kissé félelmetes
Blog: Wadi el Hidan Az utolsó ereszkedés
Az utolsó ereszkedés
Wadi el Hidan
2009-03-08 | Pupu | 3 hozzászólás
Frissítve: 2009-03-09 06:33
Életem egyik legvadabb kalandja volt 2003 őszén, már 60 fölött, a vagabund Varga Árpival. Azon a módon, ahogy végigjártuk Jordánia lenyűgöző Wadi el Hidan (a másik ága alapján elnevezve Wadi Mujib) kanyonját, senkinek sem ajánlanám, mert minden hegymászói előképzettségem és turista gyakorlatom ellenére magam sem értem, hogyan maradhattam élve. Részemről kicsit túlvállalás volt, kellett hozzá némi szerencse...

A szöveget változtatás nélkül emeltem át önéletrajzi történeteimből, a fotókat vegyesen Varga Árpi és jómagam készítettük.
Varga Árpi egy közös svájci kerékpártúrán vetette fel Kristófnak az ötletet:
- Van egy kanyon Jordániában, Vadi Mujib a neve. Nagyon mély és keskeny, függőleges sziklafalak határolják, nem ér le a napsütés az aljára, patak folyik benne. Jártam arra, a Holt-tenger felől be is mentünk, amíg lehetett, de egy vízesés az utunkat állta. Szeretném fölülről lefelé végigjárni az egészet. Menjünk együtt?
- Naná!

Ősszel került sor rá, novemberben. Nem sok ismeretet sikerült összeszedni a szakadékról. Az Internet tanulmányozása azt mutatta, hogy végigjárható, ötven méternél hosszabb dupla kötelet kell vinni az ereszkedésekhez, és hogy nemzeti park az egész, csak engedéllyel és vezetővel lehet bemenni, áprilistól októberig. Öt-hatórás túráról szólt néhány beszámoló.

A két vagabund befizetett egy jordániai charterútra, lerepültek Akabába, egyet aludtak az egy hétre kifizetett szállodai szobában, majd - az idegenvezető hangsúlyos tanácsára fittyet hányva - taxit fogtak a háromszáz kilométeres útra. A taxi, minden baljós huhogás ellenére, baleset nélkül érkezett meg a Karak melletti fennsík egy kis falujához, ahonnan helyi gyerek kalauzolta földutakon még egy kicsit. Itt a civilizált világ vége. Nincs tovább.

Árpi és Kristóf felkapták hátizsákjukat, és gyalog mentek tovább. Jobb is, hogy teljesen besötétedett, hiszen nincs engedélyük, nem is lehetne az év ezen szakában. Jobb rejtve maradni. Sziklák közt táboroztak, ott, ahol a megyényi vízgyűjtő terület széles völgye keskeny szurdokban folytatódik.

Hajnalban irány a kanyon! Felülmúl minden várakozást és elképzelést: csakugyan függőlegesek a falai, és az aljában folydogáló víz hol kis zúgókat, hol tavacskákat képez. Sok helyen gyalog lehet járni, de van, ahol úgy kell lemászni a síkos sziklalépcsőkön, vagy át kell úszni a tavakat. Vízhatlan hátizsákkal szokatlan művelet, annyi biztos!

Helyenként kötéllel kell ereszkedni, mert erősen sodor a víz a csúszós leszakadásokon. Kiderül, hogy a túrát szervező és vezető Árpi kissé lezseren állította össze a felszerelést: hatvan méteres dupla kötél van ugyan, de szög, kalapács nincs, csak természetes sziklaalakzatokhoz lehet rögzíteni. Márpedig az első néhány ereszkedés után bezárult a kapu a visszafordulás előtt: felfelé megmászni a sziklákat nemigen lehetne, ár ellen átúszni a tavacskákat szintúgy esélytelennek ígérkezik. Innentől: csak előre! Nem tudni, mi következik, de minden egyes feladatot meg kell oldani. Részeredmény nem eredmény.

A kanyon pedig grandiózus. Hol bazalt, hol homokkő alkotja, színek és formák kavalkádja az egész, méretei között hangyaként törpül el az ember. Lassú benne a haladás, és fárasztó. A vízben gázolva nem látja, mire lép az ember, botladozás az egész. Elesni, bokát rándítani, bordát repeszteni pedig nem tanácsos, mert nem hívható segítség, és senki sem képes egyedül kihurcolni egy sérültet. Nem szabad hibázni. Egymás után jönnek az újabb és újabb leszakadások, zuhogók, bokáig vagy mellig érő medencék - a végtelenségig. Öt-hat óra? Az régen eltelt már! Embernek nyoma sincs, bár néhol látszik, hogy járnak erre. Főképp a kiszélesedő részeken, ahol talán pásztorok hajtanak le itatni, ügyes léptű kecskéket. Teljes a magány, a magárahagyatottság érzése.

És egyszerre: a kulcshely! Hatalmas, kerek katlan függőleges mélységében tűnik el a zuhatag. Itt az ötvenméteres ereszkedés! A perem legömbölyített, nem lehet kilépni a szélére, nem lehet lepillantani. Régi hegymászószög áll ki a sziklából, meg egy kis sziklacsücsökre akaszt kötélkarikát Árpi. Ezeken fűzi át a kötelet, majd ledobja. Eltűnik a mélyben, nem tudni, hogy leér-e az aljáig, fennakadt-e valamin, egyáltalán, hogy mi van a peremen túl. Árpi bekapcsolja ereszkedő nyolcasát és eltűnik. Kristóf a félelemtől kiszáradt torokkal és nyárfalevélként reszkető tagokkal várakozik. Nincs kapcsolat a két ember között. A katlan elnyeli, a vízesés elnyomja a hangot. Csak a kötél lazulása mutatja, hogy már nem lóg rajta Árpi súlya. Ilyenkor egy pillanatot sem szabad habozni, mert aztán már nem meri megtenni az ember. Kristóf sietve nekiindul az ereszkedésnek, eleinte a függőleges szikla mentén lépegetve, ugrálva, majd szabadon forogva a levegőben, ahol hatalmas barlangként boltozódik befelé a fal. Árpi ott, félúton vár. Hihetetlen ereszkedés ez, a szabadon eső zuhatag mellett! Itt már nincs félelem, csak vad, diadalmas öröm van: ez óriási!

Árpi már majdnem nekiindul az ereszkedés második szakaszának, amikor eszébe jut valami. Körülfogja az ereszkedő kötelet egy segédkötéllel, és annak két végét Kristóf kezébe adja:
- El ne engedd, mert ha kilendül a kötél a levegőbe, nem éred el, és itt ragadsz!
Csakugyan, fonák helyzet lenne... Aztán Kristófon a sor. A sziklafalban mindenfelé lyukak, nagyon meleg víz fröcsköl belőlük. Itt a Kelet-Afrikai árok vége, vulkános, geotermikus a vidék, ásványkiválások színezik a falakat. Az ereszkedés végén mély víz, ki kell úszni, a kötél végeivel együtt. Árpi megpróbálja lehúzni a kötelet nem jön. Erősebben húzza - nem jön. Ha ott marad, vége a dalnak, mert nincs mivel leereszkedni a következő vízeséseken. Ketten húzzák, közben nem mernek egymásra nézni. Nem jön. Aztán ketten húzzák, ritmikusan beleadva egész súlyukat. És akkor megmozdul, majd lejön a kötél. Nincs ujjongás, így kell ennek lenni. Gyerünk tovább!

Késő délután egy oldalág torkollik be. Árpi felderíti: - Gyere, nézd meg te is, gyönyörű! Csakugyan az, oly keskeny, hogy felpillantva nem mindenütt látszik az ég. Meleg, rozsdavörös patak folyik benne. Annak a partján lesz a második táborhely: homokra fektetett hálózsákban, melegvizes zuhany után. Luxus! A néhány palack ásványvíz elfogyott már, itt újra lehet tölteni. Vasas ízű és meleg, de tiszta. Az ennivalóra nincs gond, rég elfogyott a maroknyi műzliszelet.

Másnap tovább. Véghetetlen ez a szakadék! Néhol kitágul, oldalai menedékesek. Alját sűrű nádas tölti ki, abban kell küszködni. Akadályoz és vág. Árpi helyenként az oldalfalon mászva kerüli. Ő a jobb mászó, Kristóf üggyel-bajjal igyekszik utána. Teste már csupa seb, horzsolás, a nedvező felületekre legyek telepednek. Aztán megint szűk kanyon, megint zuhogók, megint ereszkedések, megint tapicskolás és úszás, szünet nélkül. Van, ahol óriási kőtömbök alatt folyik a víz, szárazon kell mászni fölötte.

Ahol a magasságmérő szerint már nem lehet nagyon messze a vége, ösvény torkollik be a hegyoldalon. Alighanem itt hozzák be a fizető turistákat a végső szakaszra az lehet az említett öt-hatórás túra! Talán már nem tartogat nagyobb nehézségeket a megint összeszűkülő, iszonyúan mély kanyon, amelyben a sok hőforrás miatt már sokkal bővebb a folyócska, mint az elején. Pedig dehogynem! Épp most jön a legveszélyesebb momentum. Két nagy szikla között lépcsősen zuhog a víz, kis medencét képez. Épp Kristóf van elöl, lemászni nem tud, leugrik. Mély a víz, és alul erősen húz lefelé az áramlás, nem sikerül felmászni a túloldali sziklára, mert gömbölyded, sima és vizes. Kristóf befeszíti lábát az innenső oldalon, kezével megtámaszkodik a túlsón, miközben a víz igyekszik beszippantani:
- Gyere Árpi, csússz be ide mellém, és mássz fel a hátamon!
Úgy is lesz, Árpi lovagló-ülést vesz a gömbölyű sziklán, és kezet nyújt Kristófnak. Csakhogy nem tudja felhúzni: még úgy is nagy a súly, hogy Kristóf felnyújtja a hátizsákját, meg szív lefelé az áramlat erősen.
- Ússz át alul - mondja Árpi.
- Aha, az a biztos halál! - borzong meg a fulladás rémétől Kristóf. Odalenn beszorulni...
Újabb kísérlet: Árpi teljes erővel húzza Kristóf bal kezét, aki a jobbal, minden erejét összeszedve, szorít egy kavicsot, amely beszorult a gömbölyű szikla és a kanyon függőleges oldalfala közé. Sikerült! Hátizsák föl, gyerünk tovább.

Már csak az utolsó vízesés áll az útban, az, amely alól tavaly visszafordulni kényszerült az ellenkező irányból behatoló Árpi. Jó, becementezett ereszkedő-szögek várják a kötelet, biztonságos a lesiklás a háromemeletnyi mélységbe. És tényleg közel a vége. Még egy alvás finom sóderen, még egy úszás, és ott a Holt-tenger, a partján országút, ahol megáll a két fáradt vándornak ez első autó. Néhány óra múlva Akabában vannak, másnap otthon.

Kristóf még évekkel később sem igazán értette, hogyan sikerülhetett ez az erejét igazából meghaladó kaland. Ahogy gyakran mondogatja: Tudjátok, annak köszönhetem az életemet, hogy ezerszer volt több a szerencsém, mint az eszem!

Új megtalálások

Bejelentkezés