Harmincöt kilométer... még a kocsihoz visszavezető hazai szakaszt beszámítva is alig több egy maratoninál. Futni éppen szép táv lenne, biciklizni (mármint aszfalton) eléggé kevéske. Mégis élményszerű túra lett belőle, mert annyi fazettája van, mint egy briliánsnak. Sokféleképpen töri a fényt!

Először is ez egy időutazás volt. Fiatal játékosoknak alighanem mást jelentene, mint nekem. Hadd meséljek egy kicsit... Nagymamám Acsád faluban (Szombathely és Bükfürdő között) volt postamester az ötvenes évek elején. Kissrácként nyaralgattam ott. Határsáv volt az, felnőtteknek, például pápai illetékességű szüleimnek, alkalmilag kérelmezett, de indoklás nélkül elutasítható külön engedély kellett a beutazáshoz. A közvetlenül határ-menti települések még ezen belül is hermetikusan el voltak zárva. A határt szögesdrót, aknamező és szigorú őrizet védte, sok menekülni próbáló lelte halálát, vagy jutott börtönbe. Később, gimnazistaként (1958-at írtunk) Komárom és Győr között leszedtek a vonatról a határőrök, mint nyugat felé utazó, tehát eleve gyanús személyt, és a laktanyájukban, zárkában éjszakáztam, míg tisztázták, hogy nem disszidálni indultam.

Később végigéltem a sztálinista rendszer felpuhulását. Első külföldi út a Magas-Tátrába 1962-ben, a hegymászó-csoportnak közös kiutazási papírral. Aztán piros betétlap-útlevél a személyibe, amely bizonyos szocialista országokba volt érvényes, de mint hadkötelesnek, minden alkalommal külön engedélyt kellett kérnem a Magyar Néphadsereg Hadkiegészítő Parancsnokságától. Aztán az első nyugati utazás, kék útlevéllel az Alpokba, 1970-ben -- harminc napra korlátozva, a kiváltható valuta felső határa 100 dollár. Háromévenként egyszer... Aztán már évente. Aztán akárhányszor. Aztán... pár éve bringás barátokkal végigjártuk a hajdani Vasfüggöny és gereblyézett nyomsáv vonalát, ahol ma részben aszfaltozott, részben földes turista-út vezet. Omladozó laktanyák, amúgy semmi nyoma a Vasfüggönynek. Utóbb jártam a Páneurópai piknik emlékművénél, Sopronkőhida mellett -- ott pukkadt ki végleg a szocializmus lufija.

Minap pedig magpettel csak úgy átbringázunk a kihalt határállomáson, sehol a régi, fél méter átmérőjű, betonnal kiöntött sorompó, előtte és mögötte szlalompályával, hogy ne lehessen nekirohanva áttörni, még csak a későbbi normál sorompónak sincs már nyoma. Semmi! Útlevél se kell, elég a személyi. Van határ, de mintha nem is lenne.

Akkor miért nem érzek eufóriát, vagy legalább örömöt? Hiszen megvalósult, amit álmomban sem mertem remélni soha! De -- tényleg az valósult meg? Tényleg összenőtt, ami összetartozik, tényleg megszűnt az, ami különválasztott Burgenlandnak hajdan Magyarországhoz tartozó részétől? Nem. Most nem azért érzek egy kis gombócot a gyomromban, hogy hátha cseszegetnek majd a magyar szervek, hanem hogy hátha cseszegetnek az osztrákok. Hallani jogsértő kellemetlenkedésekről, megalázó szekatúráról... Régen nem szívesen engedtek ki, most nem szívesen engednek be. Hallani, hogy sziklákkal torlaszolnak el mellékutakat, megalázó feliratú táblákat raknak ki. Nekünk ezen a túrán nem volt kellemetlen élményünk, egyetlen "szervet" sem láttunk. Aki azonban szocializmusban szocializálódott, élete végéig bilincset hord, valami belső béklyót. Nyugtalanul néz körül, feszélyezve érzi magát ott is, ahol egy szabadnak született ember magabiztosan viselkedik.

No meg a fazetta egy másik lapja: Burgenland... Nagyon ki tudunk akadni, és okkal, a románok, szerbek, szlovákok, ukránok asszimilációs, a magyarokat mindenáron beolvasztani akaró törekvésein. Az osztrákokról valahogy sose esik szó. Pedig egy-egy cégtábla magyaros családnevén kívül nem sok minden utal arra, hogy ezt az országrészt Trianon vette el tőlünk, kárpótlásul adta Ausztriának az elvesztett Dél-Tirolért. Ők rángattak bele minket az első világháborúba, szinte sértetlenül megúszták, tőlünk elvették az ország kétharmadát, és még a mi rovásunkra kárpótolták őket. Gyönyörű história. Hol vannak ott magyar helységtáblák? Sehol. Brutális asszimiláló a "sógor", csakhogy a jólét miatt nem sajnáltuk, hanem inkább irigyeltük az oda szakadottakat. Hányan tudják ma nálunk, hogy Rechnitz neve magyarul Rohonc, Lockenhausé Léka? Tanítják ezt valahol iskolában? Ugye nem? És hogy van ez: felháborodunk a szlovák tankönyvbotrányon, de a saját magyar beszédünkbe csak úgy beleszőjük, hogy Rechnitzben jártunk?

Azért ezek a Habsburgok előrelátó népek voltak. Mintha megérezték volna, mi következik, Léka várát jó érzékkel nem robbantatták fel. Fraknót sem. Csak a magyarországi várakat. A rebellisekét. Most mindkettő Ausztria éke. Mit szólna e felvetéshez Habsburg György, Magyarország Európai Uniós nagykövete? Én tudnám, hogy mit szóljak őhozzá, de azt csak élőszóban árulom el (felmenők és ivarszervek szerepelnének a mondatban)...

Na, szóval, van min tűnődni e kicsinyke kerékpártúrán. Mint ahogy azon is, hogy honfiúi hevület ide vagy oda, tárgyilagosan nézve a határ túloldalán kevesebb az út menti szemét és a szemét autós, mint ideát. Meg ott gumifallal burkolják a kanyarokban a szalagkorlátot, hogy ne szeletelje fel tökgyaluként a pórul járt motorost vagy bringást. Persze, így is mementók figyelmeztetnek a halálesetekre. Az áldozat sisakjával és egy csomó szörnyű giccsel díszítve. Minket nem legyintett meg a Kaszás köpenyének szele, csak magpet próbálta eljátszani, hogy halálközeli állapotba került a kaptatón. Nem volt hiteles az alakítása, nagyon eleven volt mindvégig.

Igen, mindeközben ne feledkezzek meg róla, hogy ez egy kerékpártúra volt. Mégpedig remek! Végig jó aszfalt, Lékáig többnyire jó minőségű kerékpárút, onnan országút. Tavaly én végig országúton mentem, mert ott azért gyorsabb, így Léka környékén is. Most megismertem a kerékpárutat. Nagyon kellemes, erdős, fel-le szakasz van benne, utána a kis tóvá felduzzasztott patak mellett halad, Léka vára csillogva tükröződik a vízben. A várba csak bekukkantottunk, ezúttal nem volt betervezve komolyabb látogatás.

A helységnél kezdődő emelkedő mérsékelt, 300 méterről visz fel 800-ra, egykettőre megvan. Egyáltalán nincs benne meredek rész, és egyébként is pihenőt kínál a Margit-kilátó. Amely egyébként nem adott annyit, mint vártam: éppen a környék fő látnivalója, Léka vára nem látszik róla, eltakarja az erdő. A fatorony tövében asztal és pad várja a piknikezni vágyót. Eddig tartott a húzósabb kaptató, onnan már alább hagy az emelkedő, sőt akad néhány vízszintes darabka is. A lejtő Rohonc felé egy kis csalódás: a zuhanósabb szakasza már a faluba esik, sehol sem lehet jó gyorsan menni. 50 és 60 között mutatott a műszer, csak később, már Magyarországon, Bozsok és Kőszeg között, a kis lejtőkön gyorsult 70 fölé a bringa. Ott jól jött az egész nap fújó déli szél, amely a túra első felében nem zavart, mert elfogta a hegy és az erdő, a végén viszont sokat segített.

Mivel jókor délelőtt, 5-kor indultunk Budapestről, és 9 körül startoltunk két keréken Kőszegről, délután már haza is értünk a jó kis Dodge Journey tesztkocsival -- szép az élet! Hiszen épp ez a művészet: csúnya világban is szépséget találni...