Kenuzni nem lehet most a Gemenci-erdőben -- még mindig olyan magas a vízállás, hogy a kevés szárazulaton összeszorulnak a vadak, és emberi lény felbukkanásakor a vízbe menekülnek. Mármint, ha nem eleve nyakig a vízben állnak szegények, ily módon keresve menedéket a gyötrő szúnyoghad elől. Illik békében hagyni őket, így hát szárazföldi expedíció lesz ma az ártéri vidék körül, a "Duna mente kerékpáros útvonalon", mégpedig természetesen nem "normális biciklivel", hanem rekumbenssel!

Dezső barátom most próbálgatja a műfajt, egy kezdőként is könnyen uralható Sun modellel, olyan kényelemben, mintha nyitott autót vezetne, jómagam meg a két év alatt 17 ezer kilométert futott, és közben testemmel-lelkemmel összenőtt Challenge Hurricane SL-en hanyatt fekve. Pompás az időjárás a több országra kiterjedő katasztrófahelyzetet eredményező tegnapi vihar után: kék ég, napsütés, kellemes hőmérséklet, eleinte szélcsend, majd a visszaúton hátszél.

Baján kezdtük a kört, reggel hatkor. A Duna bal-, tehát az alföldi partján mentünk fölfelé, érintve a Vajas-fok torkolatát és az ottani műemlék szivattyútelepet, illetve tanösvényt -- az előbbit azért nem nézhettük meg tüzetesen, mert kétheti szivattyúzás után a családjával akarta tölteni a vasárnapot a kezelője, az utóbbit meg ellepték a vérszívók. Majd legközelebb...

Átkeltünk a Szent László híd pompás kerékpársávján, megnéztük a Sió-zsilipet ("Árvízkapu"), majd a Lankóci-szivattyútelep műemlék épületét és gépeit -- a két, illetve háromhengeres dízelmotor emelet-magas, létrán kell felmászni a tetejére, és óriási csigaházban elhelyezett szivattyút forgatott, egészen a hetvenes évek közepéig. Műszaki embernek különös élmény elmélyedni a szerkezet részleteiben, és megcsodálni például a hatalmas dugattyúgyűrűt. Az egész gépezet, minimális karbantartás után, ma is működőképes lenne, és állítólag fel is újítják valamikor. Van ugyanott egy kis vízügyi szakkiállítás is, érdemes rászánni egy kis időt, pénzbe amúgy nem kerül.

Fura, hogy itt ez a csodaszép táj, a gátkorona magasából elsőrangú kilátást nyújtó aszfaltos kerékpárúttal (csakugyan fél kézen meg lehetett számlálni az autókat), nyár derekán, vasárnap délelőtt, és sehol egy lélek. Két bringás nővel és két férfivel találkoztunk a több óra alatt. Persze nekünk jó volt így, csak töltse a hétvégéjét a sok átlagember a Tescóban, legalább nem zavarják el a vadakat. A nagy békességnek köszönhetően láttunk egy őzet, egy nagy vaddisznó-famíliát és másutt két kis csíkos malacot, meg jó néhány egerészölyvet és gólyát.

Végül a bajai Türr István hídon értünk vissza a városba, ahol jóféle halászlé várt a szigeten, a Vén Dió étterem vízre néző kerthelyiségében. És hogy tetszett Dezsőnek, sör mellől visszatekintve, a rekuzás? Mint mondta, ez volt élete legkellemesebb biciklitúrája, mert nem fáj semmije, de jól átmozgatta magát az 57 kilométeren. Nem is került sokba, mert csak kibérelte hétvégére a gépet. Hát igen, sehol sincs előírva, hogy egy sportszernek fájdalmat kell okoznia. Nem kötelező egy számmal kisebb cipőben kirándulni, szálkás nyelű lapáttal evezni, vagy közönséges bringával kerekezni, az ilyesmit inkább meghagyjuk a fakíroknak. A mienk viszont egy valódi ínyenc-túra volt!