Nemzeti park
2008-11-23 | Pupu | 41 hozzászólás
Frissítve: 2008-11-23 08:24
Meg kell-e védenünk, illetve megvédhetjük-e magunktól a természetet? Egy pesszimista ember töprengése.
"Az emberfaj sárkányfog vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"

Vörösmarty Mihály

"Pesszimista az, akinek mindig igaza van, de sohasem tud neki örülni."
Murphy

Újra meg újra felvetődik: szabad-e játékot telepíteni nemzeti parkba? Hivatalosan nézve eléggé egyértelmű a helyzet: a jelzett utakról letérni nem szabad, tárgyat kihelyezni nem szabad, tehát csak jelzett út menti virtuális játék jöhet szóba. Az MGKE részéről ügyefogyott, a hivatalosság részéről bürokratikus hozzáállás miatt a Geocaching.hu-n még az utóbbi megoldás sem működik; a játék épp azokról a területekről szorult ki, amelyek bemutatása egyik fő célja lenne. Részben ez indokolta egy másik játékfelület, a GPSGames létrejöttét. Itt nincs központi szabályozás, a tagok egyéni lelkiismeretére, ítélőképességére és - adott esetben - érdekérvényesítő ügyességére, illetve kockázatvállalási hajlandóságára van bízva a dolog. Nem hivatalosan tehát többféle válasz adható az eredeti kérdésre.

Saját nézeteim megfogalmazásával másokat is önálló, vállalható álláspont kialakítására buzdítok.

Már maga a puszta tény, hogy nemzeti parkok, rezervátumok léteznek, egy tragikus folyamat, az emberi természetpusztítás kísérőjelensége. Újabb régészeti és egyéb kutatások megcáfolták a naiv elképzelést, hogy korai őseink, illetve a még megmaradt természeti népek fenntartható, illetve fenntartó módon bántak a természet kincseivel. Hosszú története során az ember szinte mindig és mindenütt akkora kárt okozott állatfajok maradéktalan kiirtásával, erdőirtással, talajerózió előidézésével, amekkorát csak lehetővé tett a létszáma és a fejlettségi színvonala. A néhány ellenpélda inkább kivétel, mint szabály. Mire a legpusztítóbb fajzat, az újkori fehér ember megérkezett Új-Zélandra, a maorik már kiirtották a nagyobb testű állatokat, és jórészt ugyanígy tettek Amerika első lakói, Kolumbuszék előtt. Csupán annyi változott, hogy a mezőgazdaság, az ipar és a tudomány eredményeinek tulajdoníthatóan exponenciálisan nő a földlakosság, illetve lett hatékonyabb a Föld kihasználása és elszennyezése. Amikor észbe kaptak, és nemzeti parkokat létesítettek, már csak eleve életképtelenül kicsi, a biodiverzitás megőrzésére jórészt elégtelen területeket jelöltek, jelölhettek ki, és még ezek is a pusztító gazdaság körülményei közé beágyazva léteznek. A nemzeti parkok, akárcsak a rezervátumok, vagy állatkertek, sajnos inkább síremlékei, mintsem megőrzői az ember előtti, vagy akár a mostani természet sokszínűségének.

A magyarországi nemzeti parkokra fokozottan áll ez. Településekkel szorosan körülvett, sűrű úthálózattal szabdalt, őserdőt, ősmocsarat aligha tartalmazó területek ezek, ahol őshonos állatainkból mutatóban sem akad néhány. Inkább a tizenkettedik órában megmenteni próbált természet nyomorúságos állapotát konzerválják ideig-óráig, mintsem felmutatnák azt, ami még Hermann Ottó korában is általános volt.

Ez persze korántsem azt akarja jelenteni, hogy ha már úgyis elveszett annyi minden, akkor ne óvjuk tőlünk telhetően a megmaradtat - csupán meg akarja adni a későbbi gondolatok reális keretét. Nem érintetlen ökoszisztémákról van szó, ahová ember még nem tette be a lábát, ezért érdemes lenne akadályozni, hogy bárki beléphessen, hanem gazdasági kényszerek alatt működő tájegységekről, amelynek kezelői autóval járnak, és túlszaporítják a vadállományt, hogy kilövési terv szerint vadásztathassanak. Nagy hangon zaklatják a víznyelőhöz igyekvő barlangászt, de messze kitérnek az erdőt csatárláncban átfésülve lerabló, hársfa-virágot a hársfa kivágásával gyűjtő (néven nem nevezhető) hordák elől. Nem is beszélve egyéb, szervezett gyalázatokról, például arról, hogy a Mátrában kiirtott erdőség fájával fűtik a kazincbarcikai hőerőművet...

Természetszerető, az életminőség és az örömszerzési lehetőségek romlását a jövő nemzedékek érdekében lassítani igyekvő, értelmes ember ne a nemzeti parkok felügyelő hatóságaitól vagy kezelőitől várja, hogy követhető viselkedési szabályokat kapjon, hanem kövesse a saját lelkiismeretét.

Melyek a magam elé állított szabályok? Úton járok, lehetőleg jelzett turistaúton, csak nagyritkán úttalanul. Ott viszont nagyon figyelek, hogy hova lépek, sziklagyep helyett lehetőleg szálkőre stb. Örülök, hogy szép helyeket, amelyekre nem figyeltem fel magamtól, játékrejtések megmutatnak, és én is szívesen mutatok meg másoknak ilyeneket. Igen, tudom, hogy szigorúan nézve ezzel károsítom a természetet. Már a puszta jelenlétem, szagom, mégoly halk járásom, beszélgetésem is zavarhat vadakat. Léptem árthat növényeknek. Nem is beszélve arról, hogy pazarló jóléti társadalom autót tartó, műszaki cikkeket vásároló, mindenből sokat fogyasztó tagjaként mennyire fájok a Földnek. Mentségként nem arra hivatkozom, hogy mások sokkal többet ártanak, tehát relatíve jó vagyok, hanem arra, hogy bármennyire városi emberként élek, azért én is része vagyok a természetnek, és ezt nem úgy szeretném kiélni, hogy tévén nézek természetfilmeket. Ahogy a gólya beköltözhet a faluba, én kimehetek az erdőbe. Elvégre az ember is állat...

Persze tragédia lenne, ha minden ember kimenne a természetbe, akár csak hazánk szerény létszámú lakossága rendre végiglátogatna minden nemzeti parkot. Szerencsére egy elenyésző kisebbséget leszámítva nincs ilyen igény. És itt ne tessék egyenlősdit játszani, hogy ha valamit nem szabad mindenkinek, akkor nem szabad nekem sem. Igenis számít, hogy hányan akarnak valamit. A Kincses sziget játékomat július 12. óta ketten teljesítették. A Sziklakertet (Budapest területén, de természetvédelmi területen) augusztus 7. óta kilencen. Az Ezüsttallért szeptember 10. óta négyen. Mindegyik egy kétmilliós város tőszomszédságában található! Ráadásul csupa természetbarát járt ott, aki ügyel a környezetre. Ne akarja bebeszélni senki, hogy ezzel ártunk! A sziget például a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén van ugyan, de hétvégéken ellepik a motorcsónakosok. Csak nem baj, hogy néha átevez egy-egy kajakos is?

Kérdés, való-e természetbe geoláda. Megint csak: szigorúan nézve nem. Ugyanakkor a játék egyik lényegi eleme, hogy el van rejtve, nem látszik a tárgy. Vízhatlan, semmi vízszennyező anyag sem oldódik ki belőle. Nekem mégis jobban tetszik magpet és ID-12082 újabban alkalmazott megoldása: a helyszínen talált fadarabkába bicskával farigcsált jelszó. Erre mondja valaki, hogy természetidegen!

Én tehát megkeresek tiltott helyen levő ládákat, és magam is rejtek ilyeneket. Az utóbbi esetben, ha szükséges, külön felhívom a figyelmet a természetvédelmi szempontokra. Barátaimat, családtagjaimat magammal viszem, különösen unokáimat, akinek nevelésében fontos szerep jut ennek.

Még soha nem volt kellemetlen esetem. Egyszer szólított meg, terepfutás közben, egy erdész. Köszönt, bemutatkozott, udvariasan figyelmeztetett, hogy nem jó helyen tartózkodom, és felkért a távozásra. Tökéletesen valószínűtlennek tartom, hogy valaki megbírságolna, feljelentene, ha emberségesen beszélek vele, és elmagyarázom szempontjaimat. Ha netán mégis, állok e minimális kockázat elé. Végső esetben lehet arra hivatkozni, hogy eltévedtem. Szerintem mondvacsinált probléma ez, fölösleges túl sokat foglalkozni vele.

Mi történik, ha mondjuk, felszólít a hatóság, hogy távolítsam el az Ezüsttallér játékomat? Előbb megpróbálnék szót érteni, aztán legfeljebb eltávolítanám. Kitenné valaki más, egy kicsit odébb. Kezdhetnék elölről, folytathatnák beleőrülésig. Ez is egyfajta játék lenne...

Én mégis inkább bízom a hatóság és emberei jóindulatában, illetve tunyaságában. Csak nem kell felpiszkálni a kíváncsiságukat, lépéskényszerbe hozni őket, konfrontálódni velük. Hiszen attól, hogy ők is a sárkányfog-veteményből keltek ki, akárcsak jómagunk, még akarhatnak jót. Sőt, hogy megint Murphyt idézzem, bizton számíthatunk arra, hogy az emberek a legjobb megoldást választják. Miután minden egyebet kipróbáltak...

Új megtalálások

Bejelentkezés