Az 1903-ban átadott épületegyüttes eredetileg a Monarchia hadseregének kiképzőlaktanyájává vált. A főépület mellett tiszti szállás, istálló, lovarda és raktárak is voltak - összesen mintegy húsz épület.

Az 1945-ös megszállástól 1955 őszéig orosz katonák állomásoztak a területen. Amikor végre kivonultak, a hatóságok megfelelő hasznosítást szerettek volna találni az ingatlannak. Nem kellett sokáig töprengeniük, mert hamarosan megindultak a magyarok. A következő év októberének végén érkeztek az első csoportok, de az igazi roham november elején kezdődött. A menekültek először Eisenstadtba kerültek, majd onnét osztották szét őket a lágerekbe, amelyek közül a traiskircheni volt a legnagyobb.

1956 októbere és 1959 júniusa közt az alábbi országokban találtak új otthonra a menekültek:*

Argentína: 1.020 fő, Ausztrália: 11.680, Belgium: 5.850, Brazília: 1.660, Chile: 270, Costa Rica: 30, Dánia: 1.380, Dél-Afrika: 1.330, Egyesült Államok: 40.650 Egyesült Királyság: 20.990, Franciaország: 12.690, Hollandia: 3.650, Izland: 50, Izrael: 2.060, Írország: 540, Kanada: 27.280, Kolumbia: 220, Luxemburg: 240 Németország: 15.470, Norvégia: 1.590, Olaszország: 4.090, Paraguay: 7, Portugália: 4, Rhodesia: 60, Spanyolország: 19, Svédország: 7.290, Svájc: 12.870, Törökország: 510, Új-Zéland: 1.090, Uruguay: 37, Venezuela: 780,

*Forrás: ENSZ Menekültügyi Főbiztosság

A LIFE magazin képei 1956-ban készültek a táborban:

1. kép
2. kép
3. kép
4. kép

A 60-as évek elején már nem voltak magyar menekültek a táborban, mert vagy továbbálltak és más országban telepedtek le (188.000), vagy Ausztria (7.900) befogadta őket. Az adatok szerint 11.273 fő önként visszatért Magyarországra.

Ezzel azonban nem ért véget a láger magyar vonatkozású története. A 60-as évek végétől egyre több ember disszidált a legvidámabb barakkból, Magyarországról. Egyre több magyar ember fordult meg a táborban, ahol az évek során állandóan változtak az ideiglenes lakók életkörülményei. Hol jobb volt, hol rosszabb. Nekem a 80-as évek elejéről van személyes tapasztalatom, így arról tudok hiteles képet bemutatni.

Élet a lágerben

Amikor valaki úgy döntött, hogy új hazában próbál új és remélhetőleg jobb életet kezdeni, akkor valamilyen legális vagy illegális módon elhagyta Magyarországot, és megjelent a traiskircheni láger kapujában. Nem kellett nyelvismeret, elég volt, ha a portán benyújtotta az útlevelét, mert ez egyértelműen jelezte a szándékát.

A portás hívott egy őrt, aki az útlevelet elkérte, majd a jövevényt bekísérte a karanténba, ami a főépület legfelső szintjén volt. Itt 3-4 napot töltött az ember azzal, hogy a többi újonnan érkezett menekülttel orvosi vizsgálaton vett részt, és közben megpróbálta a lehető legtöbbet kideríteni a lehetőségekről: Meddig kell a lágerben maradni? Milyenek itt a körülmények? Melyik országba lehet, illetve érdemes letelepedni? Hogy lehet munkát szerezni?

A karanténból már sok valós és még több valótlan információval felfegyverkezve lépett ki az új táborlakó. Azt tudta, hogy az első feladata az új osztrák ideiglenes tartózkodási engedély beszerzése lesz. A fényképek elkészítése és adatlapok kitöltése után szabad ember volt. Bárhova mehetett Ausztriában, de munkát nem vállalhatott. Ekkor még az útlevelét sem kapta vissza.

A következő fontos feladat a regisztrálás volt. Ez annyit jelentett, hogy formanyomtatványok kitöltésével kérvényezte valamelyik ország nagykövetségén, hogy adják meg neki a menekült státuszt. A választék USA, Kanada, Ausztrália, Dél Afrika és Ausztria volt. Az utóbbi lehetőség azonnal kiesett, mert ekkor (80-as évek elején) már kivételes esetnek számított, ha egy magyar menekült ott telepedhetett le. Ausztrália csak családokat, vagy egyedülálló nőket fogadott szívesen. Dél-Afrikában még tombolt a faji konfliktus, így maradt az USA és Kanada mint legígéretesebb lehetőség. A két ország között a menekültek szempontjából óriási különbség volt.

Az USA nem államilag szervezett formában fogadta a táborlakókat, hanem főleg egyházi szervezeteken keresztült találtak szponzort a náluk letelepedni szándékozó embereknek. Ennek a megoldásnak voltak komoly hátrányai, a menekült akár magára is maradhatott az új hazájában, aminek következtében nehezen tudott beilleszkedni, munkát találni, nyelvet tanulni.

Kanadában az állam szponzorálta az emigránsokat. Repülőjegyet kaptak, majd megérkezés után járhattak iskolába, hogy megtanulják a nyelvet. Közben minden megélhetési költségüket fizette az állam. Amikor már találtak - szintén az állam segítségével munkát, akkor mindössze a repülőjegy árát kellett részletekben visszafizetni.
Amikor megtörtént a lágerben a regisztráció, akkor kezdődtek az unalmas hétköznapok. Sokan, főleg a családosok panziónak nevezett olcsó szállodákba kerültek országszerte, míg a többség maradt a lágerben.

Hivatalosan nem lehetett munkát vállalni, mert az étkezés és a szállás biztosított volt, de aki akart, az nagyon egyszerű módon találhatott alkalmi munkát. A láger mellett elvezető út szélére szoktak kiállni a munkát kereső lakók, mint a prostituáltak, akik várják, hogy megálljon a kuncsaft, és felvegye őket az autójába. Ez naponta több emberrel meg is történt. Olyan alkalmi munkákra kerestek a környékbeliek olcsó, de mindig kéznél lévő segítséget mint éttermi mosogatás, szüretelés, lóversenypálya nézőterének takarítása, segédmunka építkezésen vagy kertészetben vagy farmon stb. A 40-60 schillinges órabér plusz legalább egy kiadós ebéd jó fizetésnek számított. Különösen akkor, ha átszámították forintra. Ebben az időben 25 Ft körül volt egy szakmunkás órabére Magyarországon. A 60 schillinges órabér több, mint 400 forintra jött ki. Mentek is Magyarországra a kereseti lehetőségekről áradozó levelek finoman elhallgatva, hogy azért a megélhetés jóval drágább volt Ausztriában.

Egyetlen legális munkalehetőség létezett csak. A láger karbantartásában lehetett részt venni, de ez nem volt népszerű, mert csupán 100 schillinget és két doboz gyenge minőségű cigarettát fizettek egy napra.

A sok ráérő ember abban az időben elég békésen megfért egymás mellett egy-két összetűzést leszámítva. Más irányú bűnözés sem volt jellemző, de azért a különleges körülmények kitermeltek egy érdekes csoportot. Ők voltak a ma már nevetségesen hangzó cigi-maffia. A 30 vagy akár több schillingbe is kerülő osztrák cigik jók voltak, de túl drágák. Megvolt az igény az olcsóbb, de még elfogadható cigaretták iránt. Ezt az igényt a maffia a következő módszerrel elégítette ki: a viszonylagos szabadságnak köszönhetően sok magyar turista érkezett szervezett keretek közt Bécsbe. A háromévente váltható valutakeretet úgy próbálták meg kicsit növelni, hogy a megengedett mennyiségű, vagy annál is több cigarettát vitték magukkal Bécsbe, ahol azonnal eladták azoknak a felhajtóknak, akik a magyar tulajdonú boltoknak hajtották fel a turista-vevőket. A felhajtók kis nyereséggel továbbadták a cigit a maffia tagjainak, akik a lágerben nyereséggel, de az osztrák cigik áránál még így is olcsóbban kínálták a különféle nemzetiségű lakóknak.

A legtöbb disszidensnek hónapok vagy évek elteltével, de elérkezett a várva várt nap: befogadta valamelyik ország. Összecsomagolta a legfontosabb dolgait, és elbúcsúzott a sorstársaitól. Amit nem akart magával vinni, azt vagy eladta, vagy elosztogatta a volt szobatársai közt. A nagy nap reggelén a busz kivitte többedmagával a repülőtérre, ahol visszakapta a magyar útlevelét benne az áhított emigráns vízummal. Ekkor kezdődött számára az új élet az új hazában, de az már egy másik történet.

A tábor ma is üzemel, ezért rengeteg biztonsági kamera figyeli, a virtuális jelszót. :))