Úgy emlékszem, Kossuth halálának évfordulóján láttalak meg először, egy kávéházban... de nem, mégsem... októberben történt, egy őszi éjszakán... vagy tán halottak napján, a békesség ünnepén...?!?! Közvetlenül a földrengés előtt, amiről azt gondoltuk: kacag a föld...
Én egy nemrég megtalált könyvet olvastam, amely az öreg ház előtt hevert a sárban. Gondoltam kár volna érted, így leültem melléd. Hallottuk ahogyan a sarokban két kuruc beszélget, de nem törődtünk velük... Így kezdődött a magunk szerelme, véget ért az én erőszakos ifjúságom, a nő-kergető, fényes hazugság... s elindult a hűség aranyos kora...
Most, hosszú évek múltán a fiam bölcsőjénél állva néztem milyen szép a mi gyermekünk, és az a másik kettő is, szegény jó fiaim, no meg a tízéves Éva...
Egykor azt gondoltam én fiatal maradok, de sajnos öregszünk, öregszünk, öregszünk... kacagás és sírás kerülget mikor arra gondolok, téged hogy csépel az idő...
Csak még egy percig állnék itt, de valaki utánam kiált: "Ádám, hol vagy ?"
Én kifelé megyek a hang irányába, ajkaimon egy harci "Jézus Mária" kiáltással a nagy cethalhoz, aki valamikor az én régi mátkám volt... s eszembe jut egy utolsó részlet: ...menekülj, menekülj innen... de tudom... elkerülhetetlen lesz a végzetem... a beszélgetés a boszorkánnyal...